Tudjon meg többet a kárpitozásról!

Kárpitnak (kárpitozásnak) eredetileg a sátrak borítására, ajtónyílás vagy ablak elfedésére használt szőnyegeket, függönyöket nevezték. Később a falak, nyílások borítására nemcsak ezeket, hanem selymeket, brokátokat, mintásan szőtt pamutszöveteket is felhasználtak, de már textiliákkal le is takarták és bevonták az ülő- és fekvő-alkalmatosságokat.
A újabb történelmi időben a falak bevonására már nem ezeket az anyagokat, hanem mind gyakrabban papírkárpitot (tapétát) használnak.
A kárpitozás fogalma az idők folyamán így távolodott el a tapétázástól, s ma már - a díszítő (dekorálási) munkákon kívül - szinte kizárólag a bútorok megmunkálását jelenti.

A jó bútor tartós kivitele, nemes vonalai, könnyű kezelhetősége, a felhasznált bútorszövetek színharmóniája - mindez a kárpitos tehetségétől, ötletességétől, tudásától függ.

A kárpitosmunkához nélkülözhetetlen a művészi ízlés, formázó- és rajzkészség. Ezenkívül azonban a kárpitosank igen sokféle anyag sajátosságait jól kell ismernie, hogy ne csak szemet gyönyörködtető, hanem jó, a mindennapi használatban kényelmes ülő- és fekvőbútorok kerüljenek ki keze alól.

A kárpitos szakma külföldi hagyományokon épült fel. Az 1900-as években a munkások többsége - tanoncidejük letöltése után - külföldre kényszerült. Legtöbbjük Franciaország- ban, Angliában, Ausztriában, Német- országban dolgozott, és képezte magát tovább. Magyarországon alig volt számottevő ipar, Az arisztokrácia, plutokrácia, de a gazdag polgárok is külföldről hozatták kárpitozott bútoraikat.
Az első világháborút közvetlenül megelőzően és utána azonban már jelentős magyar kárpitosgeneráció nőtt fel, amelynek munkája felvehette a versenyt a külfölddel.
A magyar kárpitosipart a megbízható szakmunka, a bútorok gondos művészi és ipari kivitelezése jellemezte.